„Van Isten, és ez elég nekem!” – Raniero Cantalemessa első adventi elmélkedése a Vatikánban
Az Apostoli Palota Redemptoris Mater-kápolnában december 7-én, pénteken reggel tartotta idei első adventi elmélkedését Raniero Cantalemessa kapucinus szerzetes Ferenc pápa és a római kúria tagjai jelenlétében.
Az adventi és nagyböjti pénteki elmélkedések a Pápai Ház tagjainak szólnak, akik a római pápa közvetlen munkatársai. A Pápai Ház személyzete világiakból és klerikusokból áll, és két fő részre tagozódik. A pápát egyházfői tevékenysége s főképpen a liturgia végzése során a Pápai Kápolna tagjai segítik; államfői funkcióinak gyakorlásában, illetve hétköznapi tevékenységében pedig a Pápai Család. A Pápai Kápolna tagjai közé tartoznak a bíborosok, a pátriárkák, a vatikáni dikasztériumok vezetői és helyetteseik, valamint többek között a szerzetesrendek legfőbb elöljárói.
Az első adventi tanításon Ferenc pápa és a Pápai Ház közel száz tagja vett részt.
Elmélkedésében Raniero Cantalemessa kapucinus szerzetes Isten létezéséről beszélt, ahogy az az Írásokban föltárul, s ahogy arról a nagy istenkeresők szóltak. „Az egyedül fontos dologgal szeretnék most foglalkozni, vagyis az Istennel való személyes kapcsolatunkkal” – mondta a szónok –, hiszen a „lélek az élő Istent szomjazza” (Zsolt 42,2). Napjainkban lázasan kutatunk az élet után idegen bolygókon, miközben nem vesszük észre a köztünk élő Istent. Pedig Szent Ágoston is int bennünket: „Te velem voltál, de én még nem voltam veled”. Vegyük észre az Isten jeleit, kopogtassunk az ajtaján, hiszen ezt maga Jézus kéri tőlünk. A szónok Avilai Szent Teréz híres mondását idézte: „Semmitől ne félj, semmi meg ne rettentsen. Minden elmúlik. Egyedül Isten marad ugyanaz… Ha Isten a tiéd, semmid nem hiányzik: Isten egyedül elég!”
A Szentírás, főként a zsoltárok világa szüntelenül arra int, hogy keressük az élő Istent, aki után testünk és lelkünk eped. Ebben a keresésben sajátságos módon a tárgyak, a dolgok segítenek bennünket. Hitünk e lázas keresésben nem az eszméktől kap választ, hanem az élő Istenre vágyakozik. Őt felfedezni nem elvonatkoztatás, hanem valóság – mondta a szónok. Idézte Sartre, az ateista filozófus tapasztalatát, aki egy gesztenyefa alatt fedezi fel egyáltalán a létezést, amint megpillantja annak gyökereit.
Isten konkrét valóságának észrevételében a konvertiták példái segíthetnek, mint a 23 éve elhunyt Andrè Frossardé, aki meggyőződéssel vallotta, hogy Isten nincs, nem létezik. Mígnem egyszer belép egy templomba, ahol két imádkozó embert lát: az egyik maga elé mormolja a szót „lelki élet”, mire a hitetlen ember lelkében mint egy lavina zúdul át Isten létének bizonyossága. Kitámolyog a templomból, ahol barátja riadtan kérdi: Mi történt veled? Andrè Frossard így válaszol: „Katolikus vagyok!” Majd kevéssel később pontosításként hozzáteszi: „Apostoli és római katolikus”.
Észrevenni! – hangsúlyozta elmélkedésében az Isten személyes létezésének elérési módját Raniero Cantalamessa. – Észrevenni a jelenlétét, ahogy Mózes a pusztában találkozott Istennel az égő csipkebokorban (Kiv 3,1k). Sarutlanul kell megközelíteni az Isten-jelenlét helyét, mire Isten maga mutatkozik be. Az „Én vagyok, aki vagyok” ismert formula helyett az eredeti szöveg így szól: „Én vagyok, aki itt vagyok, aki számodra vagyok”. A gesztenyefa gyökerének, a lelki élet Istenének tapasztalata a jelenlét megtapasztalása, a jelenlét megérzése. Az egyházatyák között a görög Nisszai Szent Gergely Isten ismeretéről úgy tanít, mint Isten jelenlétének megérzéséről.
A Pápai Ház szónoka ismét zsoltárvershez folyamodott, mely Istent egyszerűen sziklának mondja: „Az Úr az én sziklám” (Zsolt 18,3). Ez a konkrét és merész hasonlat az egész kinyilatkoztatást átszövi, és többnyire nem is hagyták meg eredeti formájában, hanem körülírták: oltalom, menedék, üdvösség. De a szikla nem elvont fogalom, hanem tapasztalható, konkrét valóság. Ha pedig Isten szikla, akkor nekünk sziklamászónak kell lennünk! – szögezte le a szónok.
Tanítását Cantalamessa egy, a kapucinusok rendi hagyományából merített gondolattal zárta: Szent Ferenc élete végén sokat szenvedett attól, hogy rendtársai eltértek attól az úttól, amit számára az Úr kijelölt. A lélek sötét éjszakáit élte meg, mígnem meghallja az Isten szavát: „Talán téged tettelek meg az én rendem pásztorának? Ne gyötrődj, még ha csak három testvérre sorvadna a rend, segítségem állandóan megmarad”. Ferenc erre így kiáltott: „Van Isten, és ez elég nekem!”
Tanuljuk meg elismételni ezeket az egyszerű szavakat! – kérte elmélkedése végén a szónok: Van Isten, és ez elég nekem!
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír