P. Henri Boulad - Személyes levél XVI. Benedek pápához

Kategória: Cikkek, írások Megjelent: 2011. szeptember 21. szerda

Szentséges Atya!

Azért merek közvetlenül Önhöz fordulni, mert vérzik a szívem a mélység láttán, amelybe egyházunk süllyed. Bizonyára megbocsátja fiúi őszinteségemet, amelyet egyszerre diktál „Isten fiainak szabadsága" - erre hív meg Szent Pál - és szenvedé­lyes szeretetem az egyház iránt. Talán megbocsátja e levél felkavaró hang­nemét is, hiszen meggyőződésem, hogy a „huszonnegyedik órában" va­gyunk, olyan helyzetben, amely nem tür halasztást.

Először is engedje meg, hogy be­mutatkozzam. Melkita rítusú egyip­tomi-libanoni jezsuita vagyok, hama­rosan betöltöm 76. életévemet. Há­rom éve a jezsuiták kairói kollégiu­mát vezetem, előtte a következő tiszt­ségeket töltöttem be: az alexandriai jezsuiták elöljárója, az egyiptomi je­zsuiták regionális elöljárója, kairói teológiaprofesszor, az egyiptomi Ka­ritász igazgatója és a Caritas Inter­nationalis közel-keleti és észak-afri­kai alelnöke voltam. Közelről isme­rem az egyiptomi katolikus hierarchi­át, mivel az egyiptomi szerzetes elöl­járók konferenciájának elnökeként évekig részt vettem összejövetelein. Mindegyik püspökhöz személyes kapcsolat füz, némelyikük a diákom volt. Személyesen ismerem továbbá III. Shenuda pápát is, akivel aránylag rendszeresen találkoztam.

Ami az európai katolikus hierarchi­át illeti, egyik-másik tagjával több­ször is alkalmam volt személyesen ta­lálkozni: így König, Schönborn, Mar­tini és Daneels bíborosokkal, Kothgasser érsekkel, Kapellari és Küng megyéspüspökökkel, a többi osztrák püspökkel, de más európai or­szágok püspökeivel is. A velük való találkozásokra évente esedékes euró­pai - ausztriai, németországi, svájci, magyarországi, franciaországi, belgi­umi... - előadókörútjaimon került sor. Utazásaim során rendkívül válto­zatos hallgatósághoz beszélek, de szerepelni szoktam a médiában is (új­ságokban, rádió- és televízióadások­ban). Nemkülönben sokat utazom Egyiptomban és a Közel-Keleten.

Négy földrész mintegy ötven orszá­gában jártam, körülbelül harminc müvem jelent meg tizenöt nyelven, többek közt franciául, arabul, magya­rul és németül. Tizenhárom németül is kiadott könyvem közül talán Szent­atya is olvasta az Isten fiai és Isten lá­nyai címüt, amelyet bajorországi ba­rátja, P. Erich Fink adott át Önnek. Nem dicsekvésből írom ezeket, egy- szerüen csak szeretném elmondani, hogy felvetéseim az egyetemes egy­ház és a jelenlegi, 2007-es szituáció tényleges ismeretén alapulnak.

Most rátérek levelem tárgyára. Ar­ra törekszem, hogy a lehető legrövi­debben, legvilágosabban és legtárgyilagosabban írjak. Először is né­hány megállapítást tennék (a lista messze nem végleges):

A vallásukat gyakorlók száma fo­lyamatosan csökken. Európa és Ka­nada templomait csak korosabb em­berek látogatják, de ők is egyre keve­sebben - olyanok tehát, akik hamaro­san eltávoznak közülünk. Végül nem marad más, mint e templomok bezá­rása vagy átalakítása múzeumokká, mecsetekké, klubokká vagy városi könyvtárakká, amint már most is megtörténik. Meglep, hogy sokat kö­zülük teljesen felújítanak és nagy összegekért modernizálnak azért, hogy vonzzák a híveket. A kivonulást azonban nem ez fogja megállítani.

Hasonló ütemben ürülnek ki a szemináriumok és a noviciátusok, a hivatások száma szabadesésben zu­han. A jövő meglehetősen sötét, és nagy kérdés, ki veszi majd át a stafé­tabotot. Jelenleg egyre több európai plébániát látnak el ázsiai és afrikai papok.

Sok pap elhagyja hivatását, a meg­maradó keveseknek pedig - akik sok­szor nyugdíjas korúak - egyszerre több plébánián kell szolgálatot teljesí­teniük, sietősen és hivatalnokok mód­jára. Közülük mind Európában, mind a harmadik világban sokan tartanak fenn ágyastársi viszonyt híveik tudtá­val és nemritkán jóváhagyásával, de püspökük beleegyezésével is, aki a paphiány miatt semmit sem tehet.

Az egyház nyelvezete idejétmúlt, anakronisztikus, unalmas, önismét­lő, moralizáló, korunktól merőben idegen. Legyünk hát divatosak és de­magógok? Korántsem, hiszen az evangéliumot kertelés nélkül és saját követelménye szerint kell bemutat­nunk. Arra volna inkább szükség, hogy hozzálássunk az „új evangelizációhoz", ahogy II. János Pál kérte. Ez azonban - sokak elgondolásával ellentétben - nem a régi ismétlését je­lenti, ami hatástalan, hanem az újí­tást: új nyelvet kell találnunk, amely a mai ember számára helytállóan és so­katmondóan beszéli el a hitet.

Ez csak úgy lehetséges, ha mélyre­hatóan megújul a teológia és a hit­oktatás, amelyeket tetőtől-talpig újra kell gondolnunk és fogalmaznunk. Egy német szerzetes pap, akivel nem­rég találkoztam, azt mondta, hogy az Új katekizmusban egyszer sem fordul elő a „misztika" szó. Megdöbbentem. Kénytelen vagyok megállapítani, hogy hitünk túlságosan is az észre hat, elvont és dogmatikus - kevéssé szól a szívhez és a testhez.

Következésképpen keresztények sokasága fordul az ázsiai vallások, a szekták, a New Age, az evangéliumi gyülekezetek, az okkultizmus stb. fe­lé. Nincs mit csodálkoznunk ezen. Máshová mennek azért a táplálékért, amelyet nálunk nem találnak meg, mert úgy érzik, kenyér helyett követ adunk nekik. A keresztény hit, amely valaha értelmet adott az emberi élet­nek, ma már érthetetlen, a meghala­dott múlt továbbélése.

Erkölcsi és etikai téren a Tanítóhi­vatal untig ismételt rendelkezései a házasságról, a fogamzásgátlásról, az abortuszról, a homoszexualitásról, a papok nősüléséről, az elvált újraházasodottakról stb. már senkit sem szólí­tanak meg, s csak unalmat és közönyt keltenek. Mindezen erkölcsi és lelki­pásztori problémák többet érdemel­nek annál, semhogy ellentmondást nem tűrő nyilatkozatokkal megoldha­tók volnának. Lelkipásztori, szocio­lógiai, lélektani, emberi módon kelle­ne közelítenünk hozzájuk... nagyobb összhangban az evangéliummal.

A katolikus egyház, amely évszá­zadokon át Európa nagy nevelője volt, feledni látszik, hogy Európa időközben eljutott az érettségre. Márpedig felnőtt Európánk elutasítja, hogy kiskorúként kezeljük. Az egy­ház - Mater et Magistra - atyáskodó stílusa végképp a múlté, ma már nem illik környezetünkhöz. Kereszténye­ink megtanultak önállóan gondolkod­ni, és nem hajlandók bármit lenyelni.

A korábban legkatolikusabbnak számító nemzetek - Franciaország, „az egyház legidősebb leánya" vagy az ultrakatolikus Francia-Kanada 180%-os fordulatot hajtott végre, hogy végül az ateizmusnál, az anti- klerikalizmusnál, az agnoszticizmus- nál és a közömbösségnél kössön ki. Több más európai nemzetnél ez a fo­lyamat épp most megy végbe. Megál­lapíthatjuk, hogy minél inkább anyás­kodott és gyámkodott az egyház egy nép felett, annál erősebben fordult a nép az egyház ellen.

A többi egyházzal és vallással való párbeszéd napjainkban nyugtalanító­an visszafejlődik. Az elmúlt fél év­században létrejött figyelemreméltó eredmények jelenleg veszélyben fo­rognak.

Az igencsak lesújtó tényállásra az egyház kettős választ ad: Egyrészt hajlamos alábecsülni a helyzet sú­lyosságát, és azzal vigasztalódik, hogy leghagyományosabb köreiben, valamint a harmadik világban bizo­nyos megújulás tapasztalható. Más­részt felszólít, hogy bízzunk az Úr­ban, aki két évezreden át megtartotta egyházát, és az újabb válság legyőzé­sében éppúgy segíteni fogja, ahogyan mellette állt a múltban is. Mert hát nem az örök élet ígéretét hordozzuk?

Erre a következőket válaszolhatom:

A ma és a holnap problémáit nem a múltra támaszkodva, a múlt töredékeit összegyűjtögetve fogjuk megoldani.

A harmadik világ egyházainak ele­vensége csalóka látszat. Nagyon is valószínű, hogy az új egyházak előbb-utóbb ugyazt a válságot élik majd át, mint Európa régi keresztény országai.

A modernitás megkerülhetetlen. Az egyház megfeledkezett erről, azért van ma ilyen válságban. A II. Vatikáni Zsinat igyekezett behozni a négy évszázadnyi elmaradást, de úgy tűnik, az egyház lassacskán bezárja az akkor megnyílt ajtókat. Nagy a kí­sértés, hogy inkább a Trentói és az I. Vatikáni Zsinat felé forduljunk, mint­sem a III. Vatikánum felé. Érdemes felidéznünk, amit II. János Pál több­ször is a lelkünkre kötött: „Nincs más utunk, mint a II. Vatikáni Zsinat."

Meddig folytatjuk a struccpolitikát, s dugjuk homokba fejünket? Meddig vonakodunk még szembenézni a té­nyekkel? Meddig próbáljuk minden áron menteni a látszatot - azt a hom­lokzatot, amely ma már senkit sem té­veszt meg? Meddig zárkózunk el gör­csösen mindenfajta kritikától ahelyett, hogy a megújulás esélyét látnánk ben­ne? Vajon az idők végezetéig halaszt- juk-e azt a reformot, amely kényszerí­tően szükségessé vált, és amelyet túl sokáig halogattunk?

Az egyház határozottan előre-, s nem hátranézve teljesíti küldetését, hogy a világ világossága, a föld sója és kenyerének kovásza legyen. Ugyanakkor ma sajnálkozva szögez­hetjük le, hogy az egyház, amely szá­zadokon át úttörő szerepet töltött be, ma a kor mögött kullog.

Megismétlem, amit levelem elején mondtam: a huszonnegyedik órában vagyunk! A történelem nem vár, ki­vált manapság nem, amikor felgyor­sult, túlhajtott ritmusban élünk. Min­den kereskedelmi vállalkozás, amely mérleghiányt vagy működészavart észlel, azonnal elgondolkodik, szak­értőket hív össze, megpróbál talpra állni, és minden energiáját mozgósít­ja, hogy leküzdje a válságot.

Vajon az egyház miért nem így cse­lekszik? Miért nem mozgósítja min­den élő erejét a gyökeres aggiornamento érdekében? Miért nem? Lusta­ságból? Gyávaságból? Vagy mert nincs benne elég képzelőerő és krea­tivitás? Csak bűnös kvietizmus, mely azt reméli, hogy majd az Úr elrende­zi, s hogy az egyház már sokkal rosszabbat is túlélt?

Az evangéliumban Krisztus így int bennünket: „E világ fiai a maguk ne­mében okosabbak, mint a világosság fiai..."

MIT TEGYÜNK TEHÁT? Az egy­háznak ma HÁROMSZOROS RE­FORMRA van szüksége, mégpedig sürgősen és elodázhatatlanul.

Teológiai és katechetikai reform­ra, hogy újra átgondolja hitét és összefüggésében újrafogalmazza kor­társaink számára. Az a hit, amely már semmit sem jelent és amely nem ad értelmet létezésünknek, nem több díszítménynél, haszontalan felépít­ménynél, amely önmagától dől össze. Ma ez a helyzet.

Lelkipásztori reformra ahhoz, hogy minden elemében újragondol­hassuk a múltból öröklött struktúrá­kat.

Spirituális reformra, hogy új életre keltsük a misztikát, és átgondoljuk a szentségeket: egzisztenciális dimen­zióval ruházzuk fel, és hozzáigazít­suk őket az élethez. Erről sokat tud­nék mondani.

A ma egyháza túl formális, túlozottan formalista. Az az érzésünk, hogy az intézmény elfojtja a karizmát, s hogy egyedül a külső szilárdság szá­mít, a tiszteletreméltó felszín, egyfajta látszat. Nem azt kockáztatjuk-e vajon, hogy Jézus egy szép napon „meszelt síroknak" tekintsen bennünket.?

Befejezésül egy, az egyház egészét érintő általános szinódus összehívá­sát javaslom. Ezen minden keresz­tény részt vehetne - katolikusok épp­úgy, mint más felekezetűek -, hogy teljes őszinteséggel és egyértelmű­séggel együtt fontolják meg a fentebb jelzett szempontokat és mindaz, ami még felvetődik. A szinódust, mely három évig tartana, nagygyűlés koro­názná meg - ne nevezzük „zsinatnak" -, amely összegezné a vizsgálódás eredményeit, és levonná a következ­tetéseket.

Szentséges Atya! Azzal zárom so­raimat, hogy bocsánatát kérem őszin­teségemért és vakmerőségemért, egy­szersmind atyai áldásáért folyamo­dom. Hadd mondjam el, hogy e napokban az Ön társaságában idő­zöm, hála A názáreti Jézus című, fi­gyelemreméltó könyvének, amely lelki olvasmányom és mindennapi el­mélkedésem tárgya.

Őszinte tisztelettel az Úrban:

P. Henri Boulad SJ 

Collége de la Sainte-Famille, B.P. 73, Faggala - Kairó, Egyiptom

 

Graz, 2007. július 18.