A szentségimádás misztikája – 5. rész
Elmélkedő ima
„Elmélkedem minden műveden, és végzéseiddel foglalkozom.” (Zsolt 77,13)
Isten gyermekei Isten tanításán elmélkednek – ez az egyszerű igazság végighúzódik a Szentírás könyvein. Ha Isten akarata, tanácsai szerint szeretnénk élni, akkor ahhoz Isten gondolatait kell újragondolnunk, Isten világa kell, hogy áthassa a belső világunkat, hogy így Isten tetteit cselekedhetssük. (Nem a csodákra gondolunk elsősorban – bár az is lehetséges -, hanem az Isten szeretetéből fakadó szeretet-cselekedetekre.)
Mindez leírva egyszerűnek tűnik, megvalósítani azonban csakis rendszeres gyakorlással lehet. Ennek egyik jó eszköze az elmélkedő ima, amit szentségimádás alatt is gyakorolhatunk. Hiszen itt már eleve Jézus Krisztus jelenlétébe helyezkedtünk! Kérjük tehát az Ő kegyelmét, hogy világosítson meg minket az igéje által, tápláljon, vezessen minket, mélyítse el tudásunkat és vonjon még szorosabb közelségbe magához!
Kiválasztunk tehát egy történetet a Szentírásból. Lehet az aznapi evangélium, Jézus valamelyik tanítása, vagy esetleg egy másik rövid szakasz a Bibliából. Lassan, nyugodtan, figyelmesen, a természetes tempónkban végigolvassuk a kiválasztott részt (akár többször is), közben pedig belső képességeinkkel megpróbáljuk megragadni azt és elmélyülni benne. Képzeletünkkel elképzeljük, gondolatainkkal végiggondoljuk, érzéseinkkel, érzelmeinkkel átjárjuk a történetet – egyszóval aktívan feldolgozzuk azt, s közben hagyjuk, hogy (ebben a belső párbeszédben) a történet is hasson ránk.
Különbözőek vagyunk, különbözőképp elmélkedünk, de ugyanazzal a céllal. Egyikünknek élénk a képzelete, ő könnyen el tudja képzelni a történetet, élénk színekkel lefestve magának azt. Másikunk inkább racionális alkat, ő lépésről lépésre végig gondolja, amit olvasott. Harmadikunknak az érzelmi világa gazdag és túláradó, könnyen átéli az egyes szereplők érzéseit. Így vagy úgy, kisebb-nagyobb mértékben ez mind megmozdul bennünk, ahogy belső világunk Isten felé irányul az igén keresztül az elmélkedő ima által. De nem csak mi mozdulunk, hanem Isten is mozdul felénk! Ő az, aki Szentlelkével átjárja belső világunkat és megvilágosít, új felismerésekre vezet és erőt ad a krisztusi életre.
Nekem egyik kedvenc szentírási részem az elmélkedő ima illusztrálásához a béna kezű ember meggyógyításának története. „Majd ismét bement a zsinagógába. Volt ott egy ember, akinek a keze el volt száradva. Lesték őt, vajon meggyógyítja-e szombatnapon, hogy vádolhassák. Akkor ő ezt mondta a béna kezű embernek: Állj középre. Aztán megkérdezte tőlük: Szabad-e szombaton jót tenni, vagy rosszat, életet megmenteni vagy veszni hagyni? Azok csak hallgattak. Ő erre haragosan körülnézett rajtuk, elszomorodott szívük keménységén, és így szólt az emberhez: Nyújtsd ki a kezedet! Az kinyújtotta, és meggyógyult a keze. A farizeusok, mihelyt kimentek, azonnal tanácsot tartottak ellene a Heródes-pártiakkal, hogy hogyan veszítsék el őt.” (Mk 3, 1-6)
Amikor fiatal és buzgó, ám még nagyon éretlen (keresztény) ember voltam és erről a történetről elmélkedtem, könnyen bele tudtam képzelni magam Jézus Krisztus helyébe. Hiszen én is erre vágytam! Hogy az emberek meggyógyuljanak – és persze, hogy én (!) is megcselekedhessem ezt. Még addig se jutottam az önismeretben, hogy egyáltalán azon gondolkodjam, ki mernék-e így állni egy ellenséges közeg elé, csak a nagy vágy munkált bennem. Milyen szép is lenne, ha ezt én is megtehetném!
Később aztán, amikor némileg előrébb jutottam az önismeretben (és Isten-ismeretben), rájöttem, hogy én inkább a béna kezű ember vagyok, akit Jézus arra hív, hogy álljon középre. Bizony, ez a „középre állás” nagyon kellemetlen is lehet! A gyógyulás reménye feletti örömmel együtt ott van a szorongás is: mit fognak ehhez szólni a többiek? Nem fognak megítélni, elfordulni tőlem? Fel kell dolgoznunk azt is, hogy talán mindig lesznek az életünkben bénaságok, hibák, Isten azonban ezekkel együtt akar „használni” minket. Hív az együttműködésre és egyetlen hibánk, bűnünk, sérülésünk, személyiségünk egyetlen torzulása sem lehet ok és magyarázat az elutasításra és visszahúzódásra.
Idővel aztán arra is rájöttem, hogy olykor én nem Jézus, nem is a béna kezű ember, hanem az őket elítélő írástudók és farizeusok „képe és hasonlatossága” vagyok. Mennyi gyanakvás van bennem emberekkel szemben! Milyen könnyen elítélek másokat, csak mert nem úgy viselkednek, nem úgy gondolkodnak, vagy csak nem olyan ruhában járnak, mint én! Ezzel a felismeréssel azonban nem távolabb, hanem közelebb kerültem Istenhez. Jobban megértettem saját törékenységemet is és azt, hogyan akar Isten bennünk munkálkodni, hogy ezekből kivezessen…
Az elmélkedés végére belül elcsendesedem, lelkem megnyugszik, Isten békéjében üldögélek, anélkül, hogy azt erőltetném vagy megtartani akarnám.
Az elmélkedő ima csodálatos eszköz az Istennel való egyesülés útján. Elvezethet minket a szemlélődés kapujához. Az ugyan már teljesen Isten munkája bennünk, mi nem érhetjük el - ilyenkor ugyanis Isten az, aki megragadja s elnyugtatja belső képességeinket önmagában, Ő cselekszik, és nem mi. A rendszeres elmélkedő ima azonban késszé tesz Isten egyre teljesebb jelenlétének befogadására, akár a szemlélődés által is.
Részlet Sípos (S) Gyula: A szentségimádás misztikája című írásából