Tegezhetlek, Anna?

Kategória: Cigánymisszió Megjelent: 2017. november 02. csütörtök

Ha egy évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy hol leszek ebben a pillanatban, biztos nem hiszek neki. Bár a tanodai életben nincs két egyforma nap, az, ami közös, hogy mindig történnek váratlan fordulatok, új emberek jelennek meg, új problémák, nehézségek adódnak.

Évek óta keresgéltem a Nagy Kérdésre a választ, hogyha tényleg úgy vagyunk teremtve, hogy a Jóisten eltervez velünk valamit, akkor a nagy gépezetben nekem vajon milyen feladatot álmodott meg. Bár hosszú és göröngyös út vezetett el odáig, hogy az 5. kerületi belvárosi minisztériumi munkahelyről kikössek az Érdi Tanodában, az elmúlt három nap már annyi élményt hozott, hogy kicsit olyan, mintha évek óta itt lennék.
Tévedés azt hinni, hogy egyetlen dolgunk mindössze annyi, hogy szeressük ezeket a gyerekeket. Kell egyfajta alázat is feléjük, azért mert ők sokkal nehezebb körülmények között élnek, sokkal kevesebb lehetőségük van-, még mi nem vagyunk jobbak, többek náluk. Az egyik alkalommal úgy adódott, hogy a viszonylag nyugalmas délelőtti órából kisebbfajta bandaháború keletkezett. A csoportomba került két nagyon nehéz sorsú lány, akik az eddig aktívan együttműködő tanítványaimból nyugtalan, ideges feszültséget váltottak ki, így a békésnek induló nyelvtan óra sűrű, cifra mondatokkal tarkított szóváltással kezdődött. Bár azt éreztem, hogy nehéz 45 percnek nézek elébe, nem sejtettem, hogy minden határozottságomra, kreativitásomra szükség lesz. Sutyorgással, nevetgéléssel kezdődik az óra, minden kérésre az a válasz, hogy azt biztos nem, nem tudunk írni, nem tudunk olvasni, tudja a fene. Gúnyos mosolyok, de ha a szemükbe néz az ember, a látszólagos lenézésen kívül valami más is sugárzik felém. Csak ennyi, itt vagyok…
20 perc múlva érzékelem, hogy váltanom kell, mert az egyikük percenként jelzi, hogy elfáradt, megy cigizni, vagy igazából hazamegy, mert mára ez elég volt. Kiborítja a többieket, várakozó szemekkel néznek rám, most mi lesz. Mi lenne? Kihívom a táblához, és játszani kezdünk. Nagyon nehezen indul a rajzolás, kitalálós, de lassan elfogadják, hogy most nincsenek kötöttségek, együtt vagyunk, játék van. Az a lány, akiről később megtudom, hogy ki van tiltva az iskolákból, mert veri az osztálytársait, mosolyogni kezd, ahogy egy történetet kell kitaláljon. Amikor visszamosolygok, vált, buborékokat fúj a rágójával, felteszi az asztalra a lábát. De ugyanúgy részt vesz a játékban. A másikuk rendszeresen tépi a haját, testvérei börtönben, egyikük drogos, plusz még egyikük súlyosan értelmi fogyatékos. Amikor kihívom, hogy súgjak neki egy szót, amit el kell mutogasson a többieknek, izgatottan csillog a szeme. Egész egyszerűen ilyenkor gyerekké válik. Ezek csak pillanatok, az óra végén kezdődik újra minden, durva mondatok, jaj de jó, hogy mehetünk, köszönés nélkül surrannak ki az ajtón.
Ilyenkor üldögél egy kicsit az ember magában. Ide nem elég egyszerűen szeretet, ide kegyelem kell. Hit abban, hogy mi csak Isten eszközei vagyunk. Hit abban, hogy apró lépések is lépések, hogy néha csak egy mosoly is elég. Hiszen abban is egyformák vagyunk, hogy mindannyiunknak szükségünk van megértésre, szeretetre, elfogadásra. Mennyit tudnak ők is adni. Amikor elárulom egyik órán, hogy mi a vezetéknevem, és kiderül, hogy benne van a fiú szülőfalujának a neve, elmosolyodik, ó, akkor mi egy helyről jövünk, tegezhetlek Anna? Egy kis kapcsolat. 10 éves kiskamasz, de kakaót és kekszet kér, elköszönéskor felírja a táblára, szép napot Anna.
Másik nap izgatott kamaszlányok jönnek délután, a téma, egyikük tetszik egy fiúnak. Nem lehet velük bírni, vihorásznak össze-vissza, ragyog a szemük, és mondják, nehogy megkérdezd, miről van szó. Persze hogy hamar kiderül, szerelem a téma. Először bizalmatlanok, ők csak az igazgató bácsival játszanak kérdezz feleleket, és áhítatos szemekkel nézik, igazgató bácsi saját kezűleg szereli fel a lámpát a mennyezetre. Végül nagy nehezen körbe ülnek velem, és a játék után rögtön beszélgetés kerekedik. Persze hogy a fiúkról. Aztán a tizenhat éves lánynak eszébe jut, hogy bújócskázni kéne. Hangos vihorászással csoportosan bújnak el a bejárati ajtó elé, sikítanak, amikor megtalálom őket. Következő búvóhely Marika néni szobája. Oda egy kis izgalommal kopogok be, mégsem akarom zavarni. Ahogy benyitok, csillogó szemekkel néz rám, de el nem árulná, hogy ott van Liza a sarokban. A délutáni foglalkozás aznap így ér véget. Jönnek a nagy fiútestvérek a lányokért, haza kell menni. Vagy ott vannak a kicsik, akik nagy iskolatáskával jönnek, és rögtön leülnek tanulni. Vica számukra a pótanyuka, áhítatosan követik az instrukcióit…. Még mennyi, de mennyi egyéni történet van egy tanodai épület mögött…Heti egyszer fáradt felnőttek jönnek munka után…de ez már egy újabb írás témája. Mert lesz még, ebben biztos vagyok!!!

Az érdi tanoda munkatársa

Hozzászólások   

0 #1 Bíró Gézáné 2017-11-02 17:28
Kedves Munkatárs!A tanoda nem az a hely ahova unatkozni megy az ember.Főleg,ha nehéz sorsú gyerekekről van szó.Viszont,ha valakit megkedvelnek,az t a szívükbe zárják és nagyon tudnak ragaszkodni hozzá.Ezért ajánlom vértezd fel Magad sok-sok újdonsággal,fur fanggal,lelemén yességgel,és sok-sok türelemmel.Ezt írja egy régi nyugdíjas nevelő.
Idézet

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés